Versek

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
            csecse
            becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
            magam
            magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
            Az ám,
            Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
            szegény
            legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
            fura
            ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
            a hont
            kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
            hevét
            s nevét:
"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
            gagyog
            s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
            sekély
            e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
            taní-
            tani!

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Egy néma barangol a földön.
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.
Egy süket az Ég szavára
A földön útra kél,
Ennek a füle dugva,
Annak az ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.
Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi
S mennek Keletre, tovább.
Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukba járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ért.

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!
Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.
Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”
Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!
Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!
Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester – téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.
Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát – az Isten egyedül.

Üzenet a mának…

…”Amiről itt ebben a pillanatban szó van, hogy magyar földön az egymáshoz tartozó öt elem, amely az egységet itt egyedül megteremti és megteremtheti, évszázadok folyamán nem vált egységgé. A géniuszok, amelyek egymáshoz tartoztak és tartoznak, egymástól független életet élnek, egymást nem felismerve, egymással szemben ellenségesen, mindig egymástól elválasztva és külön. Magyar földön nem volt egység.
Az egységnek ez a hiánya akadályozta meg a népet nemcsak abban, hogy történeti céljait elérje, hanem abban is, hogy önmagában, amennyiben egyéb körülmények megengedték volna, elviselhető életet éljen. Ez tette sorsában tehetetlenné és népében életképtelenné és még nagy egyéniségeiben is üdvképtelenné. Valami hiábavaló várakozásban éltek itt, hogy valami történjék, esemény, véletlen, szerencse, csoda, kívülről, egyszerre, amit nem kell akarni, ami, mint a mámor elragadja, de önmaga nem tesz egy lépést sem, bénultan, megbabonázva saját tehetetlenségétől. Az eredmény fantazma és irrealitás, nem tud különbséget tenni barát és ellenség között, és szeretetlenül eltaszítja azt, akit magához kellene ölelnie és elárulja azt, akivel békében együtt kell élnie. És a szomorúság, amely nagy embereiben megnyilatkozott, amikor egyre jobban elszigetelődtek és magányosakká váltak, mint Bessenyei, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Kemény, Arany, magukra véve a teherből annyit, amennyire képesek voltak, melankolikussá váltak, látva, hogy a nép miképpen merül el egyre jobban a szubszociális alacsonyrendűségbe, ahol nemzeti rangját elveszti.
Éppen ezért ezen a földön az igazi katasztrófákat nem az idegen hatalmak túlsúlya okozta nagy veszélyek idején, hanem kivétel nélkül mindig – a történeti veszélyek idején is, és akkor is, amikor ezek a veszélyek csökkentek, vagy egyáltalában nem fenyegettek – az itt élő emberek árulása egymás ellen. Dühödt szembenállás nem elsősorban kiváltságokért, vagy életmentésből, vagy vagyonért, hanem merő testvérgyűlöletből. Ez a testvérharc nem hasonlít semmiféle ismert és leírt népharchoz, nemzetnek nemzet ellen érzett gyűlöletéhez, faji vagy osztály- vagy vallási harchoz. Olyasvalami ez, aminek semmiféle külső és történeti és társadalmi indoklása nincs, és már csak azért sincs, mert a magyar nép benső és külső története is csak ebből a gyűlölködésből érthető. Mintha a nép sorsa ennek a harcnak a realizálása lenne. Mindez a lélek elemei egymás ellen való dühöngésének, a rendezetlenségnek és a feldúltságnak következménye, hogy gyűlöld felebarátodat teljes erődből. Mert az itt élő ember legelső ösztönszerű mozdulata a magyarral szemben az elutasítás és a negatívum és a nem. Mert főbenjáró bűncselekmény, hogy egyéni előnyökért saját népét kiadja, még ha az ilyen jelenség tömeges is, még, ha nem is nyerhet bocsánatot, de a pokol-kategóriákban mégis valahol szerepel, és mint végső abszurd aktus érthető. Viszont, hogy kiirtsa sajátját merő bőszült tehetetlenségből, hogy letépjen magáról minden testvért és az ínségbe és a börtönbe hajítsa minden haszon és előny nélkül, ez olyan határeset, amely csak mint az őrület valamely eddig nem ismert alakja érthető meg.”